CukorBorSó

"A gazdasági recepció miatt kevesebben látogatják a koncertjeidet?"

A boldogság sosem a külső világ
dolgain múlik, hanem azon,
hogy milyen színben látjuk őket.

                        (Lev Tolsztoj)

- Milyen évet zársz? - szólt a kérdés. Talán nem is várt komoly, megfontolt választ. Mégis -bár úgy éreztem akasztják a hóhért- átgondoltam a választ.
És csak úgy peregtek a képek a szemem előtt. Élőzések, interjúk, éjszakába nyúló forgatások, szakmai dolgok, Firenze, Balaton, vacsorák, éttermek, hatalmas kacajok, egy két csodás este...
Kihúzott háttal ültem. Őszinte mosollyal.
- Jót! Tényleg, hát jót! Kifejezetten jót! - érkezett a válasz.

Csajos este után, már haza felé bandukolva, épp Cukorborsó egyik legendás történetét mesélve, mint mindig most is a házakat kémeleve, ezen akadt meg a szemem! Hát már van neon feliratom! Juhéééé!!

Az őszről mindig egy nyári nap jut eszembe. Csúnya ködös, esős augusztusi nap volt. Olyan, amiben csak otthon, pokróc alatt, összekuporodva jó lenni. Ezt is tettem, melankólikusan, a laptopomat ütögetve. Ekkor hallottam először Bon Ivert. Majd aznap még százszor. Majd egy korábbi kérés hatására spontán lettem. Esőben kapu telefonon csengettem. Őszi begubózós nap volt.

Kult darab, nagyon ütős, modern...ilyen és ehhez hasonló jelzőket hallottam, tudtam "A jég"-ről
És ami fogadott: két osztatú színpad. Az egyik fele csehovi, modern kiadásban. Rögtön az elején egy sokkoló kép. Fiú megtámadva, asztalra kiterítve, mellbevágva a jéggel, halál, majd gyors feltámadás.
Majd egymás után 10,20,30, ki tudja hány baszás. Nem más: baszás. Elölről, hátulról. Szájba, fenékbe. Két punci, három vagy négy farok. Persze közben van megvilágosodás, meg elidegenedés. Szekta. A test csak hús. A szeretkezés csak baszás. Hmmm. Akár lehetne sokkoló is, ha nem ömlene minden nap ez a tv-ből. De ez ömlik. És hiába van eltúlozva, még így sem sokkol. Csak hatásvadász.
Értem én, hogy a fent felsoroltakat ez fejezi ki. Azt is gondolom, hogy Péterfi Bori, közel a negyvenhez büszke arra, hogy 20 éveseket bosszantó hasizma van, amit szeret mutogatni...de minek?
Sokkolni? Oké, de minek? Provokálni? Oké, de minek? Minek, ha a végén nem mondok semmit? Ha nem ad katarzist. Választ. Akár kiábrándítót, de választ.

Az előadás után Mucsi Zolitól (aki egyébként remek. Sőt még Kapa szerepétől is el tud szakadni), szóval Mucsi Zolitól megtudom a büfében (egy pohár rémesen savas bor mellett), hogy ez az orosz író...hát ez valami zseniális. Nem akar mást -mondja Mucsi-, mint bosszantani. Hülyének nézni az olvasót. Játszani az olvasóval. Ahaaaam. Szóval ezért. Ahaaam...hát én még mindig nem értem: mindezt minek?

Élt két legény. Az egyiknek mindene megvolt. Háza, szép arája, sok aranya. A másik legénynek semmije se volt, csak botja volt, meg kutyája volt és árnyéka volt.

 Hiába ám a különbség, mindkettőnek fájt valami odabent. Nem tudták mit keresnek, de valami nagy-nagy ürességet éreztek.

Egy nap, mikor már elviselhetetlennek érezték a sötétséget, a kilátástalan mélységet- eljött hozzájuk egy tündér.
Így szólt a tündér a gazdag legényhez: "Figyellek én téged legény egy ideje. Van házad, szép arád, sok aranyad... mégsem vagy boldog. Mit kívánsz hát? Cukorborsót és paprikás krumplit vagy, hogy magától oldódjon meg minden bajod, gondod, mi a válladat nyomja."

 A gazdag legény nem habozott és az egyszerűbb, gyors megoldást választotta. Nem is értette, hogyan segíthetne rajta egy cukorborsó, meg egy tál paprikás krumpli.

A jó tündér elment a szegény legényhez is. És ugyanúgy szólt hozzá.
 "Figyellek én téged legény egy ideje. Látom nincs semmid, csak botod van, meg kutyád van, meg árnyékod van. Mit kívánsz hát? Cukorborsót és paprikás krumplit vagy, hogy magától oldódjon meg minden bajod, gondod, mi a válladat nyomja."

 A legény elgondolkodott. És bár nem értette hogyan segíthetne rajta egy cukorborsó meg egy tál paprikás krumpli, mivel régen nem evett, ez utóbbit választotta.

A gazdag legény gondja egy csapásra megoldódott. De hamarosan visszatértek a hétköznapok. Ugyanúgy telt minden. És nem tudta mi hiányzik. De nem volt meg a kincs mire vágyott. A kincs, amiért porig égett...
A szegény legény megkapta a cukorborsót és a paprikás krumplit. A cukorborsót elültette, ápolgatta naponta. A paprikás krumplit először, azt gondolta jóízűen megeszi, de látta, hogy kutyája korgó gyomorral szomorúan nézi és neki adta az egészet. 
A jó tündér ezt látva soha ki nem fogyó spájzt adott a legénynek, melyben mindig azt találta, mit éppen megkívánt. 
A cukorborsó pedig a kedves ápolástól nőt-növekedett, mígnem egy szép napon csodálatos lánnyá változott.


A szegény legény a szemébe nézett és azt mondta: "Meg van a kincs mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, és otthon leszek az égben."

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy aprócska Cukorborsó. Nem volt más, mint a többi cukorborsó, talán apróbb volt, de másban külsőleg nem különbözött. De belül...Belülről egész más volt, mint a többi cukorborsó, széles e világon. Ennek a cukorborsónak ugyanis szíve volt. Rendes dobogó, érző aprócska kis szíve. Sokáig nem tudta Cukorborsó, hogy mire jó az, vagy hogy egyáltalán van neki szíve. Aztán egyszer csak kigurult a zsákból, melyben a többi cukorborsóval együtt élt. Ugyanis egy paraszt gazda leszedte őt, társaival együtt. A többi cukorborsó elkezdett töpörödni, száradni..Ő viszont más volt. Gondolt egyet és kigurult a zsákból. Egészen egy szegény legény lábáig gurult, épp, hogy rá nem lépett a legény. Felemelte és mellényzsebébe tette. Épp a szíve fölé. Cukorborsó ekkor érezte először, hogy neki van szíve, még ha nem is tudta, hogy az, amit érez: a szív. A legény zsebében finom meleg volt, és érezte a legény szívének zenélő verését is. Izgalom fogta el Cukorborsót. A szíve egyre jobban vert. Nem értette mit történik vele. De boldog volt. Még ha nem is tudta, hogy boldog, sőt azt sem tudta mi az a boldogság.

A legény már el is feledte, hogy a zsebébe tette Cukorborsót. Mellényét is levetette. Épp a kutyáját etette, mikor megint a lába elé gurult Cukorborsó.

Ej, te Cukorborsó, sose vigyázol? Hát egyszer, ha nem figyelek véletlen rád fogok taposni - szólt a legény, és felemelte Cukorborsót. Egy kis tégelybe tette, rakott köré finom puha vattát, és egy kis vizet. A legény ugyanis arra gondolt kicsíráztatja Cukorborsót, hátha jó lesz majd valamire.

Leszállt az est. Cukorborsót finoman ölelte a vatta, a kevéske víz pedig üdítően hatott rá. Megint csak nem tudta mi történik vele, de megint érezte, hogy boldog. Még ha nem is tudta, hogy amit érez az a boldogság, sőt azt sem tudta, mi az a boldogság.

A legény napokig nevelgette, gondoskodott róla, mindig adott neki friss vizet, néha szólt is hozzá, így: Ej, te kis Cukorborsó, milyen szépen kivirultál.

Ilyenkor Cukorborsót elfutotta a pír. Zavarban volt, még ha nem is tudta mi az a zavar, és szeretett volna még jobban tetszeni a legények. Így hát levelet növesztett, amerre a nap, arra táncolt ő is, szépen tekergett a legény ablakában.

Így teltek a hetek. Cukorborsó is és a legény is boldog volt. Még ha egyikük sem tudta, mi is az a boldogság. A legény ugyanis búskomoran éldegélt. Csak a kutyáját engedte közel magához, de őt is csak annyira, hogy nehogy nagyon elszemtelenedjék. De ezekben a hetekben a legény is boldog volt. Örült hogy gondoskodhat valamiről.

A hetek múlásával Cukorborsó úgy kivirult, és annyit nőt, hogy a legény ablakát teljesen benőtte.

Meg kéne metszeni ezt a cukorborsót - gondolta ekkor a legény. Vette is már elő metsző ollóját, hogy megnyesse Cukorborsó indáit, amit a legénynek növesztett. A legény nyitotta az ollót, már oda is emelte, mikor cukorborsó elkezdett tekeregni, menekülni az olló elől. Megesett a legény szíve ekkor a borsón, nem vágott belé.

Másnap aztán a legény bal lábbal kelt. Már reggel eltört egy bögrét, elesett a kapájában, a gazdája fel akarta mondani kicsinyke kis padlás lakását. Estére a legény kimerült. Leült a konyha ablakba. Egy szót se szólt, csak nézte Cukorborsót, s ahogy nézte érezte, ahogy Cukorborsó körbe fonja, ölelgeti... A legény ekkor keserves zokogásban tört ki. Cukorborsónak ekkor fájdalom és együttérzés gyűlt a szívébe. Még ha nem is tudta mi az a fájdalom, és mi az az együtt érzés. Egyre szorosabban fonta körül a legényt, a neki növesztett indáival.

A legény könnyei belehullottak Cukorborsó tégelyébe. Cukorborsót ekkor a sós létől ismeretlen remegés és vágy fogta el. Szerette volna letörölni a legény könnyeit, szerette volna lecsókolni arcáról a fájdalom nedveit. Még ha nem is tudta mi az a fájdalom, mi az a könny, és mi az a csók.

A legény ekkor zokogva felsóhajtott: Oh, drága Cukorborsó, bár csak egy leányé lenne a te karod, bár csak egy leány illata lengné be a szobám, úgy mint a te indáid.

Cukorborsó nem értette mi történik vele. Szíve hevesen dobogott, levegő után kapkodott, elalélt.

A legény karjaiban ébredt. Apró volt, törékeny cukorborsó...de már egy leány...

Cukorborsó ekkor értette meg miben volt ő más. Ekkor már tudta, hogy van szíve. Tudta, mi a boldogság, mi a csók, és mi a könny. De a fájdalmat sosem ismerte meg. A legénnyel ugyanis boldogan éltek... míg meg nem haltak.

Pörög előttem a film. Az utolsó kép már réges-rég beleégett az emlékezetembe. Félhomály, csak a belvárosi fények szűrődnek át az ablakon. Árnyék vetül a falra. Szeretkező, összefonódott páré. A lány a fiú fölé hajol, megcsókolja, majd felemelkedne, de valami nem engedi. Na az a valami az utolsó kép!
Az első kép pár napja villant be, és után végig az egész film. Magátol értetődő volt minden kocka. A tükör, a kereszt, az összekoccanás, a gyűrött lepedő...

...a szép új külcsinért Ibrahimnak