Itt minden utcának története van. A legtöbb arról a családról kapta nevét, amely birtokolta. No az én utcám nem ilyen. Itt még a római időkben egy sziget volt, merthogy az Arno az egész várost borította. Az én kis szigetem börtön sziget volt. A ház, amelyben lakom: börtön. Lehet ezért a hatalmas vasveretek, minden ajtón.
Szűk kis utca. Középkori bérház. Szűk lépcsőház. Vastag fa ajtók vas verettel. A szoba menyezete több száz éves fa gerenda. Jobbról harangszó minden órában. Az ágy egy szekrényben rejtőzik.
Szépen sorba venni a szükséges holmikat, rendezgetni, tervezgetni. Mosni,vasalni, hajtogatni. No és szortírozni. Mindent nem lehet! De mi van, ha majd mégis, pont az, pont akkor hiányzik?
Bizsereg az ujjbegy, egy kicsit még a gyomorszáj is szorul. A technikai nehézségek után, kész a sablon. Már csak meg kell tölteni. Hajrá! Lendüljünk neki!
Szép lesz? Így kell ezt? Már most tudom, hogy kapok ezer tanácsot, hogyan kellene.
Először legyen titkos, ne látszódjon a neved, csinálj, hozzá e-mailt... - ezek voltak az első tanácsok, de már ezt sem értettem.
És most itt a sablon. Az első bejegyzésé. És mint egy vizsgázó diák úgy izgulok. Nem is a forma, a tartalom, az ami bizserget.
A firenzei út, mely közeleg ébresztette a vágyat, hogy írni kellene. Étkeket, illatokat, ízeket, hangulatokat. Ezeket meg kell írni! Remélem lesz fotó, sok fotó.
S hogy tudok-e még írni, nem mindig csak beszélni...na az majd kiderül.
