Kora reggeli bóklászás. Féltem, hogy elalszom a vonat indulást. Kirúgott az ágy. No meg gondoltam szép lesz látni a hajnali Firenzét. A máskor zsúfolt, nyüzsgő és zsibongó utcák néptelenek.
Milánóban barátok várnak a pályaudvaron. Belevetjük magunkat a városba, illetve belevetnénk. De a kétségtelenül lenyűgöző katedrálison, a párizsi udvaron és a régi villamosokon kívül igazán semmi sem fog meg. De mindegy is: gondolom, hisz nem ezért jöttem.
A San Siro, az AC Milan stadionja lenyűgöző építészeti remekmű, hát még a gyep közepén a színpaddal.
És elindul, dübörög, még meg is hatódom...Belecsapnak a közepébe. Én - hiába az ülőhely - tombolva táncolok. De aztán valami burmai néniért imádkozunk, és akkor megtörik a varázs. Berlusconinak sugógépről olvasott szöveggel szól be, és a mikrofon se szól, épp a ONE közben.
1 óra, mire a Hotelhez érünk, és még bőven nincs vége az estének. A vonatom 5.45-kor indul vissza Firenzébe, én hajnali 5 óta már ébren, élményekkel csordultig, kimerülten. Gondoltuk meghúzhatom magam a hotelben a barátok szobájában. De nem.
- Non vai a camera?
- Perché?
- Perché!
Az előtérben ücsöröghetek, vagy fizethetek 3 óráért egy éjszakát. Megleszünk a teraszon is - gondoltam. Eltelik 5 perc.
- Tuo amico pagha tutti, e io non vedo niente...
- No, no. Pagiamo domani mattina.
További ücsörgés. Politizálás, mi más... 10 perc telik...
- Allora. C'é passaporto?
- Si, certo.
- Ok. Lascia qui, e non c'é problema!
Tehát rájött, hogy egy fillért nem húz ki belőlem, de még egy órát szivatott, mire megengedte, hogy a szoba teraszán beszélgessünk. Fárasztó csata volt hajnalban, olaszul. De már csak egy óra. Taxi. Még be se szállok, de már 7 euro. A sofőr kedves, örül, hogy gagyogom a nyelvüket, és hogy egy régi Adriano Celentano slágert dúdolok.
Végre a vonaton. Gondolom Firenzéig kialszom magam, reggel irány az iskola. A vonat 18 fokra hűtve, egy percet sem alszom. Iskola elmarad, este viszont egy csodás vacsi kárpótól, az új barátokkal.
