cigi
Lassan 15 éve dohányzom. Emlékszem az első apámtól lopott angol dohányokra. Nem köhögtem, ízlett. Aztán emlékszem egy nyári estére, mikor egy egész éjjelen át tanultuk barátnőmmel, hogyan kell leszívni a cigit. Pall Mall volt. Kiégettük a lepedőt. Szülők elől dugdosott, letagadott cigik... Aztán valahogy maradt. Egyetem elején megkaptam nagymamám szipkáját, azért, hogy leszokjak. Hehh, nem is értem, hogy gondolta a nagyi? Karády Katalinnak képzeltem magam, ahogy ültem a szipkámmal, dohányfüstbe burkolva és az élet nagy vagy épp leglényegtelenebb kérdésein elmélkedtem. Aztán a barátok, a szerelmek...mind-mind dohányosok. Aztán imidzsnek gondoltam. A rekedt hangú lány, akinek mindig van cigije, vagy nem is tudom. Pedig sose cigiztem igazán stílusosan. A szipkát elvesztettem, tárcám, szép öngyújtóm sose volt. "Legalább cigiznél stílusosan" - hangzott egyszer. Mostmár szeretném azt gondolni, hogy "legalább ne cigiznél annyit". Néha mondogattam, hogy le kellene szokni, de sose gondoltam komolyan, és sose tettem semmit. Most egy ideje intenzívebben gondolok rá. De ez nem elég. Nem tudom mi kell az igazi elhatározáshoz. Az ez volt az utolsó cigarettámhoz. Nem tudom mi kell...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése