CukorBorSó

Az első tavaszi sétának már évek óta pontos menetrendje van. No nem az útvonalban, csupán céltalanságában. Minden évben mikor először megérzem a tavasz illatát, indulni kell! Neki a világnak.

Tüdőt teleszívni!
Indulni! Bolyongani! Nem hazaérni!

Az ablaknál állt. Vállát a falnak vetve, és az eget kémelete. Szerette az őszi eget, mikor ködbe burkolózva épp csak szikráját mutatták fényüknek a csillagok. Úgy képzelte ilyenkor álmodnak, nagy dunyhába takarózva. Leginkább mégis a nyári ég fényeit szerette kémlelni. Mikor minden egyes csillag önnálló univerzumként ragyogott az égen. Apró kicsi borsó szemek -erre gondolt, s édesapja meséjére. Talán ezért: a gyerekkori meséért szerette még most is kémlelni az eget.
Még egészen kicsi karonülő gyerek volt, mikor édesapja először mesélt neki az ég fénylő lakóiról.
- Nézd kincsem, azt a hulló csillagot? Most zuhant ki a héjából az a kis borsó szem. Az pedig ott, nézd csak, ott a Cassiopeia mellett, az csak neked ragyog. Tudod édes kislányom minden csillag egy borsószem az égen, a jó Isten kertjében. Mindenkire ragyog egy borsószem. Rád a legkisebb, de legédesebb. Egy cukorborsó mosolyog.
Édes Borbála most, hogy az ablaknál állt azt kutatta, vajon melyik csillag ragyoghat édesapjának. Különös -gondolta- apa sose mesélt a saját borsószeméről, s nekem sose jutott eszembe azt kutatni. Édesapa ölelő karját érezte magán, s hallotta suttogó szavait: Az én csillagom hullócsillag. Itt él mellettem a Földön. Minden léptemnél a kezemet fogja. Te vagy édes Borbálám. Te vagy Cukorborsó.

A tartás erőt ad!
A könny megtisztít!